Kínai emlékeim 2a
Kínai emlékeim II/A
Első kínai utazásomnak azt számítom, amikor férjemmel Japáni tartózkodásunk után Hong Kongban is megálltunk és a vasrácson keresztül még a „vörös” Kínába is bekukucskáltunk. Hong Kong-Kowloon-t is beleértve--izgalmas élményt nyújtott. Amikor aztán japán ösztöndíjas évem után még egy évet töltöttem Japánban, ezúttal mint vendégtanár, alkalmam nyílt csatlakozni egy kis csoporthoz és meglátogatni néhány várost Kína középső részében. Egy fiatal japán ismerősöm, aki gyakran vezetett csoportokat Kínába, beleegyezett, hogy egy amerikai kollegámmal együtt csatlakozzam egyik útjához. Nagyon érdekes volt, mert a csoport többi tagja mind japán volt. Egy cégvezető és felesége néhány munkatársat vittek tavaszi vakációra. A 9. számú nagy fotó albumomban vannak a képeim.
1992 március 19-én indultunk Fukuoka-ból Shanghaiba. A Hotel Shanghaiban kellemes meglepetés várt: Mosolygó asszonyok ültek az előcsarnokban, akik
csak kíváncsiságból jöttek el, hogy lássák a gaijin-okat.
Az Atrium Bárban igen kozmopolita zenét játszott egy csinos fiatal művésznő. Finom, bőséges vacsora.
A szálló ablakából kinézve, mellbevágott a kontraszt: a magas, modern szálló tövében apró kunyhók húzódtak meg. (A 2004-ben tett utam alkalmából, ugyanígy mellbevágott az a tény, hogy ez efféle kunyhók addigra teljesen eltűntek.)
Másnap délben vasúttal Wusi-ba indultunk. Kellemes gondolatokkal töltött el az a tény, hogy kollégám, aki a II. világháborúban amerikai katonatiszt volt, és én pont
szemben ültünk egy kínai házaspárral. Csekély kínai nyelvtudásomat elővéve, kiderítettem, hogy a férfi ugyanabban a háborúban szintén katonatiszt volt, és jót mosolyogtak a gondolaton, hogy akkor egymás ellen harcoltak, most pedig milyen békésen utaznak együtt.
Wusi-ban egész ott tartózkodásunk alatt esett az eső, mindent köd borított, de én este lementem a disco-ba és jót táncoltam. (Milido Hotel, 3/20.) Eső ide vagy oda, tettünk egy hajókirándulást--a ködtől alig láttunk--de a selyem manufaktúra (ez a rá illő kifejezés, mert elég ősinek tűnt,) belátást nyújtott ebbe a világhírű iparba. Szegény selyemhernyók! Némi vigaszt nyújtott később, hogy kedves japán útitársaink vezetője engem is meglepett egy nagyon szép anyaggal, amelyből otthon elegáns ruha készült.
Másnap még mindig esett. A szálló ablakán kitekintve az az érdekes látvány tárult elém, hogy--munkanap lévén--ameddig a szem ellátott, munkások igyekeztek munkahelyükre: esőkabátjuk, a szivárvány minden színében, olyannak tűnt, mint egy virágos rét. Gondolom, őket ez nem nagyon vidíthatta fel.
Másnap, 21-én, Suzhouba utaztunk túrabusszal, városnézés után pedig hajóval Hanzsouba, éjjel. Végig esett. Alig láttuk a ködös tájat. De szerencsére jól fel voltunk készülve eső ellen, és így is élveztük a szép parkokat. Emléktárgyat is vettem: átlátszó rózsafa keretben hímzett cicák: egyik oldalon szürke/fehér, a másikon narancs/fehér, mint az élő cicáim, Whiteface és Gongxi.
Az út fő attrakciója Hangzhou volt, a régi Dél-Kína hajdani ékessége. Régi pompájából még megmaradt a szép tó melyen séta-hajókáztunk és a jól fenntartott parkok. Itt készült társaságunkról egy kedves közös fotó. (3/22.) A Wanghu Hotelben szálltunk meg.
Alkalmunk volt megcsodálni az ősi Kína egyik híres alkotását: a csatornát, mely összekötötte a déli fővárost
az északival, még a Jüan-dinasztia idejéből. Marco Polo is áradozik a csodás kőhídról emlékirataiban. (XIII. sz.)
Az egész napot Hangzhouban töltöttük, múzeumokban és művészek műhelyeiben. Láttuk a tea-múzeumot, és egy fantasztikus miniatűristát--csak nagyítóval tudtuk elolvasni amit ő szabadszemmel írt. Az eső nem korlátozta a kínai túristákat, rendíthetetlenek voltak! Nem zavarta őket az a tény, hogy Kína hivatalosan ateista ország, az aranyozott Amida Buddha templom
elő-udvarában toronymagasan égtek az áldozati tömjén-
és gyertya-adományok.
Shanghai felé haladva, feltűnt nekem, hogy--bár mindenfelé már zöldeltek a földek, sehol egy ember, sehol egy haszonállat. Egyetlen tehenet, lovat nem láttam útközben. Kedves úti kalauzunk megmagyarázta, hogy Kínában az emberek napközben másutt dolgoznak: gyárakban, irodákban, üzletekben. A földművelésre csak este van idejük. Nem használnak állatokat, ők csinálnak mindent! Megdöbbentem. Lehetséges?
Shanghaiban egy nagyon szépen berendezett vendéglőben ebédeltünk. Előre meg volt tervezve, hogy várnunk kellett a kiszolgálásra--ez volt a jól ismert tourist trap. Persze, mindenki vett egy-két képet, én is.
Csak nem megyünk haza üres kézzel!
A világ egyik legnagyobb városa--nem kell bemutatni.
Óriási hajóforgalma, zsúfolt üzletei, szép parkjai jól ismertek. Mulatságosnak találtam azért, hogy a Börze tőszomszédsága pont a szovjet nagykövetség. Véletlen? Az éjszakai élet is pezseg, tolonganak az utcán, a vendéglőkben, az emberek. Itt is volt alkalmam táncra perdülni kedves útitársaimmal.
Másnap, utolsó délelőttünkön, még egy buddhista templomot látogattunk meg, a Dharma Csarnokot, ahol leróhattam tiszteletemet híres névrokonomnak, Dharmának. Aztán amerikai barátom és én elbúcsúztunk japán útitársainktól. Úgy döntöttünk, ha már idáig eljutottunk, csak megnézzük az Északi Fővárost, Beijinget is. De ennek az útnak a képeit már egy másik albumba tettem, és ottani élményeimet külön fogom leírni. Addig is: zai jián! See you again!
